Érdekességek a Bibliából és a Bibliáról

Biblia suli

Mi a külső sötétség a Bibliában?

2019. december 26. - Kiszámoló

Jézus több prédikációjában beszélt a ítéletről, felületes olvasóként sokan összemossák ezek mondanivalóját.

Többször beszél Isten ellenségeire és a meg nem tért emberekre váró ítéletről, például a Máté 5:22-ben aki haragszik a felebarátjára, méltó a gyehenna a tűzére a Máté 13:41-ben, ahol a gonoszokra tűzes kemence vár, sírás és fogcsikorgatás.

Azonban van három olyan eset Jézus prédikációiban, amikor nem Isten ellenségeiről, hanem Isten gyerekeiről vagy szolgáiról van szó. Ez Izrael azon része, akik keresik Istent, Isten rabszolgája, akire a talentumot bízták, de ő inkább elásta azt, mintsem hasznot hozott volna vele, illetve a mennyegzőre hivatalos vendég, akin nem volt mennyegzőhöz illő öltözet.

A Máté 8-ban a százados hitével kapcsolatban említi meg Jézus, hogy az igazi isteni hittel rendelkező nem zsidók megelőzik majd Izraelt az Isten királyságában, ha ez utóbbi nem szánja oda magát Isten keresésére.

A Máté 22-ben a királyi esküvőn résztvevő vendégen nem volt a mennyegzőhöz méltó öltözet, ezért került büntetés alá.

A Máté 25-ben a rabszolgáira bízott jelentős vagyont az uruk, itt a rest szolgát érte büntetés, aki bár megőrízte a rábízott összeget, de semmivel nem gyarapította azt, ezért került ítélet alá. 

S ezzel el is jutottunk cikkünk témájához. Mindhárom esetben az ítélet helye a külső sötétség volt, ahol ugyanúgy sírás és fogcsikorgatás várt az ítélet alá esőkre, mint például a Máté 13-ban a tüzes kemence esetében.

Ezért is van sok félreértés ezzel kapcsolatban.

Ugyanis ebben a három esetben nem Isten ellenségeiről van szó, mint egyéb igehelyeknél, hanem Isten gyermekeiről: a rabszolgáról, Izraelről és a mennyegzőre meghívott vendégről.

Mindnyájan Istenhez tartoztak, azonban olyan életet éltek a Földön, hogy nem csak elvesztették a jutalmukat, de ítélet alá is kerültek. Ugyanis nem egy népszerű téma az Egyházban, de rengeteg igehely szól arról, hogy számot kell adnunk az Ítélet Trónja előtt arról, hogyan sáfárkodtunk a ránk bízott vagyonnal, az életünkkel a Földön.

Aki mennyei szempontból értéktelen életet élt, "annak munkája megég" és ő ugyan megmenekül, de mintegy tűzön keresztül. (1Kor 3)  A keresztényeknek mondja Pál apostol: "Hiszen mindnyájan odaállunk Krisztus ítélőszéke elé" (Róma 14) és aszerint lesz megítélve a munkája, jót tett-e vagy gonoszt földi élete során. (2 Kor 5) Ha Atyának hívjátok Őt, aki személyválogatás nélkül mindenkit megítél a (földi) cselekedetei szerint, félelemmel töltsétek a földi napjaitokat (1 Péter 1:17). A tanítók súlyosabb ítélettételre számíthatnak. (Jak 3:1) Az ítélet először az Egyházon kezdődik el. (1 Péter 4:17)

Kedves Olvasóm, érdemes szem előtt tartani ezt minden nap: számot kell adnod minden egyes napról, mivel töltötted a rád bízott időt? Eltékozoltad, elástad az értéket, amit kaptál Istentől, mint a gonosz rabszolga? Rábíztak egy talentum, vagyis hatezer dénárnyi vagyont, ami egy átlagember húsz évnyi fizetése volt. Ő ennek ellenére csak elásta ezt a pénzt, ahelyett hogy valami hasznot hozó dologba fektette volna. 

Ezért került a külső sötétségre, ahol keservesen megbánta a földi életét. A mindennapi facebookozást, tévénézést, üres cikkek olvasgatását, a pénz és kényelmes élet utáni hajszát, azt, hogy az élete úgy telt el, hogy semmi hasznot nem hozott az Isten királysága számára.

Ugyanígy a mennyei menyegzőre meghívott vendég, aki bár kegyelmet kapott, hogy ott lehessen, de méltatlannak találtatott az eseményre.

Ez a külső sötétség a Mennyben van, de annak a legtávolabbi részén és sajnos sokkal többen fognak odakerülni, mint gondolják.

Ma még nem késő elhatározni, hogy előásod a rád bízott kincset és úgy használod, hogy hasznot hozzon Annak, aki rád bízta azt.

Jézus igája

A Máté 11:28-ban Jézus arra biztatja a tanítványait, hogy vegyék fel az ő igáját:

Jőjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titekek.Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.

Kicsit furcsa,hogy Jézus a megfáradottakat úgy akarja megpihentetni, hogy még ő is egy újabb terhet dob a nyakukba. A legutolsó, amit egy megterhelt ember szeretne, újabb teher.

Ezt az igét akkor érted meg, ha rájössz, hogy az iga vagy járom jellemzően két állat befogására való. Ezt az igát a két állat nyakába tették és így tudták együtt húzni a terhet.

A négy iga ökör kifejezés nyolc ökröt jelent, a Törvényben tiltották, hogy közös járomba fogjanak különböző fajtájú állatokat.

Így már teljesen másként hangzik ez az igehely. Jézus nem azt kéri, hogy helyette, vagy érte vedd fel a jármot, hanem azt, hogy vele együtt állj be a szolgálatba és vele együtt hordozd a terhet. Így fogsz nyugalmat találni a lelkednek és ezért lesz gyönyörűséges az iga és könnyű a teher. 

 

Tényleg egy istállóban született Jézus?

A legtöbben úgy gondolják, tudják, hogyan született Jézus. A karácsonyi betlehem alapján képzelik el, hogyan történt a dolog: Józsefnek és Máriának el kellett mennie Betlehembe, József szülőfalujába a császár által elrendelt összeírás (népszámlálás) miatt. Mivel nem volt hely a vendégfogadóban, csak az istállóban vagy jászolban, ezért Mária ott a tehenek és juhok között szülte meg Jézust egy hideg és rideg éjszakán.

Ez a betlehemi kép ezer sebtől vérzik. Egyrészt mit keresett volna József egy vendégfogadóban? Ő betlehemi születésű volt, valószínűleg ott is nőtt fel, minden ember ismerte őt, akkoriban pár százan laktak csak Betlehemben, legalább minden második házban valamelyik közvetlen rokona vagy unokatestvére lakott. Akkoriban az emberek vadidegeneket befogadtak a házaikba, nemhogy közvetlen rokonokat. (Emlékezzünk rá, Jézus tanítványai is vadidegeneknél laktak, Jézus lelkükre is kötötte, hogy ne járjanak házról-házra lakni, hanem amíg egy városban vannak, végig ugyanannál a családnál maradjanak. De más helyeken is sok példát találunk arra, hogy vadidegenek fogadtak be emberek az otthonukba.)

Az akkori kultúrában a családi kötelék mindennél erősebb volt. Ha nem is ismerték volna fel Józsefet, elég lett volna csak bemutatkoznia, hogy én vagyok József, Héli fia és minden ajtó kitárult volna előtte.

Sőt, Mária rokonai, Zakariás és Erzsébet is a közelben laktak Júdea hegyvidékének egy városában, nem messze Betlehemtől.

Gondoljuk egy kicsit tovább. Mennyire reális, hogy egy szülő nőt egyetlen házba se fogadnak be, vagy ha már tényleg vendégfogadóba mennek, akkor legalább a konyhába nem engedik be, hogy ott szüljön? Ez teljesen nonszensz lenne még a mai kultúrában is, akkor pedig egyenesen elképzelhetetlen lett volna.

Az emberek elméjében hirtelen tört rá a szülés Máriára, ahogy megérkeztek Betlehemben. A Biblia ilyet sem állít, csak annyit mond, hogy miközben Betlehemben időztek, megindult a szülés. Lehet, hogy már hetek óta ott voltak. (Ne felejtsük el, József szülőfalujában voltak, mindenki rokon volt. Teljesen lehetséges, hogy minden rokonnál időztek egy-két napot, ha már úgyis menni kellett az összeírás miatt. Az akkori kultúrában az lett volna a furcsa, ha nem így tesznek.)

Akkor mi történhetett valójában?

Az egyik dolog, hogy Lukács nem vendégfogadóról beszél, ahogy az elterjedt az angol fordítás miatt. A kereskedelmi vendégfogadó pandocheion görögül. Az irgalmas szamaritánius egy ilyen vendégfogadóban helyezte el a sebesültet és adott pénzt a fogadósnak, hogy az gondozza őt.  (Lukács 10:34)

Jézus születése esetén Lukács a katalima szót használja, ami egyszerűen szállást vagy vendégszobát jelent. A Lukács 22-ben is ugyanez szó van: hol az a vendégszoba, ahol megehetem a húsvéti bárányt az én tanítványaimmal.

Az akkori közel-keleti házak jellemzően egyszobásak voltak, amihez csatlakozott gyakran egy "tisztaszoba" vagy vendégszoba (hívták a próféta lakhelyének is, utalva arra, hogy Elizeusnak is egy ilyen volt fenntartva). Ebben a szobában nem laktak. (Jézus példázatában az egyetlen lámpás az egész házat bevilágította. Azért, mert egyetlen szobából állt akkoriban az átlagos ház.)

A lakószoba egyszerre volt alvóhely, konyha és még valami: a szoba végében gerendákkal elzárva aludtak éjjel az állatok. Egyrészt melegítették a szobát a testükkel, másrészt biztonságban voltak éjszakára a tolvajoktól. Ezt hívták jászolnak. Nappalra kiterelték őket a ház elé és kikötötték őket. Ezért mondta Jézus, hogy nem oldja el mindegyikőtök a szamarát és nem viszi-e itatni. Mivel nem maradhattak nappalra bent az állatok, biztos, hogy minden farizeus is megcsinálta ezt szombaton is.

Megértjük azt is, miért mondta a Bírák 11-ben Jefte, hogy az, ami először kijön a háza ajtaján, azt feláldozza Istennek. Valószínűleg reggelre ért haza és ő egy állatra számított, nem arra, hogy a lánya fog elészaladni elsőnek. Mert az állatok benn voltak a házban estére. (Természetesen nem az állattenyésztő 300 juha, hanem az átlagember szamara, egy-egy kecskéje, juha.)

Mi történt hát? Ahol megszálltak Józsefék, az egyik rokonnál, a vendégszoba már foglalt volt, az egyetlen lakószobában pedig a népes család lakott, így csak a szoba végében, az állatok mellett tudtak aludni, de bent a házban. Vagy az összeírás miatt volt ilyen nagy zsúfoltság Betlehemben, vagy éppen valamelyik őszi ünnep miatt volt tele Betlehem. (Kilenc kilométerre volt Jeruzsálem.) Tehát szó nem volt arról, hogy egy fogadó istállójában szálltak volna meg és ott kellett volna megszületnie Jézusnak.

A karácsonyi betlehemezés másik kelléke a három király látogatása a kisdednél, ott mindjárt az istállóban.

A Bibliából az alábbi dolgokat tudjuk: a látogatók nem királyok voltak, hanem bölcsek vagy csillagászok (görögül magios) és a pontos számukat sem ismerjük. A korai hagyomány szerint tizenketten voltak, persze ez is csak ugyanolyan spekuláció, mint az, hogy hárman voltak. Keletről jöttek, ez egy római embernek mondjuk a mai Iránt vagy Irakot jelenti, azonban egy izraelinek a kelet kifejezés a közeli Arábiát jelentette, egész pontosan a Jordán túlpartját, az Arábiai sivatagot. Ezt támasztja alá, hogy két dologról volt híres ez a terület: az aranybányáiról, illetve az illatszereiről. A mirha alapanyagát a Dél-Arábiában növő fákról szedték. Ezeket hozták ajándékba a bölcsek: aranyat, mirhát és tömjént. A korai egyház atyák (Justin, Tertulliánusz) is Arábiába helyezték a bölcsek származási helyét.

A bölcsek jóval Jézus születése után indulhattak útnak. Eleve nem az istállóban látogatták meg Jézust (hiszen nem is ott született), hanem a házban, ahogy azt a Mt. 2:11 is mondja. Mivel a bölcsek látogatása előtt Jézus szülei már voltak Jeruzsálemben Mária tisztulása után, ami 40 napig tartott a 3Móz 12:4 szerint, majd a bölcsek látogatása után még másnap elmenekültek Egyiptomba, így biztos, hogy több hónapos volt Jézus, amikor a látogatás történt. Ezért is ölette meg Heródes a két év alatti fiú csecsemőket, ahogy előzőleg a csillag feltűnéséről kifaggatta a bölcseket.

(Kapcsolódó cikk: Meddig volt Jézus Egyiptomban?)

Röviden összefoglalva: valószínűleg semmi nem úgy történt, ahogy azt a hagyomány gondolja. Az már csak hab a tortán, hogy Jézus pontos születési idejéről csak annyit tudunk meg a Bibliából, hogy biztos nem decemberben volt, hiszen akkor a pásztorok sem lettek volna a mezőn és az akkori közlekedési körülmények között biztos nem akkorra teszik kötelezővé mindenkinek, hogy megjelenjen a szülőföldjén az összeírás miatt.

A legvalószínűbb időpont kora ősz lehet, a mezőgazdasági munkák befejezése után, de az árvízekkel járó téli időjárás beköszönte előtt. 

December 25-e a legyőzhetetlen napisten ünnepe volt a pogány világban, amikor is újra rövidülni kezdtek az éjszakák és egyre hosszabbak lettek a nappalok, vagyis a napisten újra legyőzte a sötétséget. Ennek a dátumnak semmi köze a se a Bibliához, se Jézus születéséhez, az egyház elpogányosodása után lett ez Jézus születése idejének kikiáltva, valamikor a negyedik-ötödik évszázadban. A két időpont egybecsúsztatása azt a célt szolgálta, hogy a pogányok könnyebben elfogadják a kereszténységet, ami akkora már elveszítette az erejét, így ilyen trükkökkel próbálták meg vonzóvá tenni azt a pogányok előtt.

Nők a Bibliában

Az átlagos gyülekezetben a női szolgálatok háttérben vannak szorítva, leginkább a "nőknek hallgass a neve" felfogás uralkodik sok gyülekezetben. Pedig ez a Biblia tanításától nagyon idegen.

Jézus születésénél mindjárt feltűnik Anna prófétaasszony, aki már 84 éve özvegy volt (ugyanis a görög szöveg ezt állítja és nem azt, hogy 84 éves volt). Egyedülálló nő létére nem általt éjjel és  nappal a Templomban imádkozással és böjttel szolgálni és mindeneket tanítani Jézus személyéről ("róla beszélt mindazoknak, akik várták a szabadítást") Lukács 2:37-38

A Lukács 8:1-3-ból és Máté 27:55-ből kiderül, hogy a 12 tanítvány mellett sok nő is együtt volt Jézussal, akik a későbbi apostolokkal együtt Jézus legszűkebb tanítványi köréhez tartoztak. (Egyikőjüket Máriának hívták, aki "Jézus lábainál ült". Ez a kifejezés azt jelenti, hogy közvetlen tanítvány volt vagy lett, ahogy Pál is Gamáliel lábainál ült, vagy a megszabadult démonizáltra is ezt mondja a Biblia. Ez többet jelentett, mint valaki csak ott talált egyszer helyet magának, ezért oda ült Jézus lábaihoz.) Ugyanígy feltűnnek az asszonyok az Apcsel 1:14-ben, ahol az apostolokkal együtt imádkoztak a Szent Szellem eljövetele előtt.

Priscilla vagy Prisca (Ez utóbbi becézése az előbbi) Pál közeli munkatársa lett, akivel Pál Korintusban találkozott először, majd férjével elkisérték Pált Efeszoszba és ott is maradtak szolgálni, miután Pál elhagyta a várost.

Érdemes megfigyelni, hogy szinte mindig Priscilla nevét említi először a Biblia és csak másodsorban a férje nevét, ezen túl is egyértelmű, hogy a férjével együtt szolgált. Felbukkan a neve még a Róma, az 1Korintus és 2Timótheus levél végén is, Pál rendszeresen külön is üdvözli őket.

A Róma 16:1-ben Pál személyesen mutatja be Fébét, vagy Foibét, aki a kenkreai gyülekezet diakónusa(!) volt, sokaknak, még Pálnak is támasza. Ugyanebben a fejezetben említi meg Máriát, aki keményen dolgozik a római gyülekezetért, Júniát, aki együtt volt bebörtönözve Pállal, sőt férjével együtt már Pál előtt megtért, Trüfániát és Trüfoszát, két nőt, talán egyedülállók, akik az Úrban munkálkodnak, Júliát és Rufusz anyját, valamint Néreusz húgát.

Ezek csak azok a szolgáló nők, akiket Pál személyesen köszöntött a rómaiak között.

Evódia és Szintikhé Pál közvetlen munkatársai voltak, akikről a legnagyobb elismeréssel szól a Fil 4:3-ban. A 2 Tim4-ben megemlíti Klaudiát.

Ott van Fülöp evangélista négy lánya, akik rendszeresen prófétáltak. (Apcsel 21:9)

Fiaitok és lányaitok prófétálnak: itt sem említi a Biblia, hogy ez a férfiak kiváltsága lenne csak. (Apcsel 2:17)

Nincs férfi és nő Krisztusban. (Gal 3:28)

Az 1Kor 11:5 szerint a nők rendszeresen imádkoztak és prófétáltak(!) nyilvánosan.

De az Ószövetség is bővölködik női szolgálókban és vezetőkben, elég csak Mirjám prófétaasszonyra, Mózes nővérére gondolni, Debórára, aki nem csak vezetője volt Izraelnek, de hadba is vezette Izrael seregeit, Hulda prófétaasszonyra a 2Kir 22-ben, ahogy Ézsaiás is a prófétanők közül választott feleséget magának.

Amint láthatjuk, a Bibliában sok női szolgálót találhatunk, még Pál közvetlen környezetében is több értékes női szolgáló volt. Sok szolgálatban egyenrangúak a nők, voltak női diakónusok, próféták, evangélisták is a Bibliában, ahogy Jézus legszűkebb tanítványi körében is találunk nőket.

Miért mondta akkor Pál Timóteusnak, hogy nem engedi, hogy a nők tanítsanak vagy a férfiakon uralkodjanak, hanem tanuljanak csendességben?

Egy dolgot nem engedett meg a nőknek a Biblia: hogy a férfiakat vezessenek. A hatalmi rend miatt nem lehetnek a nők lelkészek, apostolok és hasonló vezető beosztású szolgálati ajándékok az Egyházban. Ez az, amit Pál többször nyilvánvalóvá tett a leveleiben. A feleség feje a férje, akinek a feje a Krisztus. (1 Kor 11:3, Ef 5:22)

1Tim 2:12 Nem engedem az asszonynak a tanítást és hogy a férfin uralkodjék.

 

Áron öntött borjúja

Amikor Mózes először ment fel a Sinai hegyre, Isten jelenlétébe és ott maradt negyven napig, a nép nem tudva, mi történt Mózessel, új vezetőt kért magának Mózes helyettesétől, Árontól. Ezért ő egy borjút öntött és azt mondta a népnek, itt vannak az új isteneid, akik kihoztak titeket Egyiptomból, majd ünnepet vagy fesztivált szerzett, amin a nép evett, ivott és játszott. 

Erre Isten válasza az volt, hogy kiírtja egész Izraelt (az 5 Mózes párhuzamos részéből az is kiderül, hogy Áront külön is meg akarta ölni), csak Mózes közbenjárása mentette meg a népet.

Mikor látá a nép, hogy Mózes késik a hegyről leszállani, egybegyűle a nép Áron ellen és mondá néki: Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak; mert nem tudjuk mint lőn dolga ama férfiúnak Mózesnek, aki minket Égyiptom földéből kihozott.
És monda nékik Áron: Szedjétek le az aranyfüggőket, amelyek feleségeitek, fiaitok és leányaitok fülein vannak, és hozzátok én hozzám.
Leszedé azért mind az egész nép az aranyfüggőket füleiről, és elvivék Áronhoz.
És elvevé kezökből, és alakítá azt vésővel; így csinála abból öntött borjút. És szóltak: Ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak téged Égyiptom földéről.
Mikor látta ezt Áron, oltárt építe az előtt, és kiálta Áron, mondván: Holnap az Úrnak innepe lesz!
Felkelvén azért másnapon jó reggel, áldozának égőáldozattal és hálaáldozattal is; azután leüle a nép enni és inni; azután felkelének játszani.
Szóla pedig az Úr Mózesnek: Eredj menj alá; mert megromlott a te néped, amelyet kihoztál Égyiptom földéből.
Hamar letértek az útról, amelyet parancsoltam nékik, borjúképet öntöttek magoknak, azt tisztelik és annak áldoznak, és azt mondják: Ezek a te isteneid Izráel, akik téged kihoztak Égyiptom földéből.

(Lásd 2 Mózes 32)

Első olvasatra elég egyszerű történetnek tűnik ez, azonban ha egy kicsit figyelmesebben olvasod, rengeteg benne a kérdőjel.

Faragta vagy aranyból öntötte Áron a borjút? Miért beszél róla többesszámban, ha csak egy készült? Ha új istent csinált Áron, miért mégis Jahvénak, vagyis Izrael Istenének ültek fesztivált másnap? Tényleg azt hitték, hogy a borjú hozta ki őket Egyiptomból, miközben néhány hét telt el azóta, hogy látták a Vörös tenger megnyílását és Isten jelenlétét? Miért akkor kértek új isteneket, amikor azt gondolták, hogy az eddigi vezetőjük, Mózes meghalt?

Egy isten vagy több isten? A héberben a nagyságot gyakran többesszámmal fejezik ki. A használt szó itt is az Elohim, 'Isten, istenek' ami hímnemű többesszám. Jób könyvében a behemót is nőnemű többesszám, a behemá (nagytestű vadállat) többesszáma, ott is a nagyságát fejezik ki azzal, hogy többesszámot használnak. Az igealakot is nyilván ezért egyeztették többesszámra utána, bár máshol gyakran beszél az igaz Istenről is Elohim-ként egyes számú igealakkal.

Az ókorban több hamis istenábrázolásnál az istenség egy bika, ökör vagy oroszlán hátán jelenik meg, ilyenkor a bika csak egy talpazat vagy állvány, ami tartja az istenséget. Nem ő az isten maga. Természetesen voltak bika alakú istenek is, mint például Hórusz, de itt egyértelmű, hogy nem erről van szó, másnap Jahve tiszteletére tartottak hálaadó ünnepet. Ugyanolyan fesztivált tartottak, amit Isten parancsolt, hogy évente háromszor minden izraeli felnőtt menjen fel ezekre a fesztiválokra. Ezen a fesztiválon is égő és hálaadó áldozattal áldoztak Istennek, más kérdés, hogy nem Isten parancsolta ezt. Mindent úgy csináltak, ahogy azt kellett volna, csak éppen önhatalmúlag. 

Tehát egy bálványt öntöttek, ami őket Istenre emlékeztette, amibe kapaszkodhattak, ha már Mózes nem volt többet velük. Ez a nagy csalás a bálványimádásban napjainkban is: úgymond nem a szobrot vagy képet imádják az emberek, hanem az igaz Istent, a kép vagy szobor csak segít elképzelni Istent. Isten véleményét erre az okoskodásra elolvashatjuk a Bibliában: egész Izraelt ki akarta ezért irtani.

A szövegből az derül ki, hogy valószínűleg fából faragott Áron egy borjúformát és arra öntötte a megolvasztott aranyat. Ugyanezt látjuk Ézsaiásnál is: fából faragták ki a bálványokat, amit aztán arannyal vagy ezüsttel borítottak.

Tehát a szövegből kiderül, hogy nem idegen istenek után hajoltak el az izraeliek (furcsa is lett volna annyi természetfeletti csoda után, amit akkoriban átéltek), "csak" bálványimádásba estek, mert Mózes hiánya miatt kapaszkodót kerestek maguknak az igaz Isten felé. A szövegrészből jobban megértjük Isten gondolatait a bálványimádásról és a hamis istentiszteletről.

Hány izraeli jött ki Egyiptomból?

Az egyiptomi szabaduláskor a Biblia szerint 600 ezer hadképes férfi indult útnak, ami asszonyokkal és gyerekekkel együtt legalább kétmillió, de akár ötmillió embert is jelentett. A kérdés az, mennyire fogadhatjuk el ezt a számot?

Több probléma is felmerül ezzel a számmal.

Egyrészt reális-e, hogy egy 70 fős család 430 év alatt ekkora tömeggé nő?

Ennek matematikailag semmi akadálya. Ha abból indulunk ki, hogy minden nő 12 gyereket szült (6 fiú és 6 lány), akkor már a hetedik generációban bőven meghaladták ezt a számot, vagyis fele ennyi idő is elég lett volna ehhez. Tehát átlagosan 6-8 (életben maradt) gyerekkel számolva családonként ez elképzelhető. Az egyiptomiaknak éppen az izraeliek rendkívüli szaporodóképessége okozta a gondot, ezért is akarták megölni a fiúgyermekeket és nyomorgatták őket az átlagosnál nehezebb rabszolgamunkával. A fő félelmük az volt, hogy egy háború esetén az izraeliek a támadók oldalára állnak, akkor biztos legyőzik az egyiptomiakat.

Ezt támasztja alá a kivonulás után egy évvel történt népszámlálás a pusztában a 4Mózes 1-ben. Ott a léviták nélkül 603.550, 20 év feletti férfit számoltak össze. Ugyanez a szám köszön vissza a Szent Sátorra való gyűjtésnél a 2Mózes 38-ban  és Mózes is ennyit említ a 4Mózes 11:21-ben, amikor Istent számon kéri, mégis hogy akar ennyi embernek húst adni.

A 4Mózes 26:51-ben is 600 ezer feletti eredményt adott a népszámlálás a Jordán mellett.

Ami a gondot okozhatja, az két dolog. Az egyik, hogy Isten azt mondta, hogy ők a kanaanita népeknél mindnél kevesebben vannak. (5Mózes 7:1) Márpedig ha ez így volt, akkor Kánaán területén legalább 15-20 millió embernek kellett volna lakni, ami biztos nem igaz, hiszen még ma sem laknak ott annyian. A történelmi ismereteink szerint még egymilióan sem élhettek ott akkoriban, a Föld lakosainak száma 25-100 millió között lehetett akkoriban.

A másik, ha az elsőszülöttek kiváltására 22 ezer lévita elég volt, pontosabban csak a maradék 273 pénzbeni megváltásáról kellett gondoskodni, akkor ezek szerint egy izraeli nőnek 27 fiúgyereket kellett szűlnie.

Ezeknek a feloldására az alábbi megoldásokat próbálják adni.

- A 600 ezer nem pontos szám, csak egy túlzó utalás arra, hogy Isten tényleg úgy megsokasította Ábrahám magvát, mint égen a csillag. A mai ember teljesen másként értelmezi a számokat, mint az akkoriak. Akkoriban se az egzakt számoknak, se az időnek nem volt jelentősége, különösen nem a mai értelemben. Messze nem éltek az emberek az adatok büvőletében annyira, mint a mai emberek. 

- A héber elef (ezer) szóra nagyon hasonlít és ugyanabból a szógyökből származik az aluf, ami katonai egységet jelent és 598 ilyen egység alkotott egy 5.550 fős hadosztályt. Ez logikus lenne, hiszen a hadképes férfiak megszámlálásáról van szó. Ebben az esetben a férfiak száma nagyságrendekkel kevesebb, mint 600 ezer. Másik magyarázat, hogy 600 klánnak kell értelmezni a 600 ezret.

Ezzel a magyarázattal az a gond, hogy ebben az esetben az izraeliek nevetségesen kevesen lettek volna, pár ezer vagy tízezer emberről beszélnénk, ami rengeteg igehelyet értelmetlenné tenne.

 A léviták és az elsőszülöttek arányára van egy igen egyszerű magyarázat: csak azokról az elsőszülöttekről van szó, akik a kivonulás után születtek, hiszen a kivonulás előtt a páskabárány vére már megváltotta őket. Mivel bő egy év eltelt a kivonulás és a megszámlálás között, nem irreális hogy 22 ezer elsőszülött lett azidő alatt. 

A Biblia nem támasztja alá azokat az elképzeléseket, miszerint csak pár tízezer izraeli vonult volna ki Egyiptomból. A Szent Sátorra való gyűjtésnél is pont kijön a megadott 600 ezres tömeg által fizetett ezüst és aranymennyiség, ez is ez ellen szól.

Érdemes végiggondolni, mekkora logisztikai feladatot jelentett egy ekkora tömeget folyamatosan mozgatni, etetni és ittatni. Mintha másfél vagy akár három budapestnyi embert kellene terelgetni folyamatosan 40 éven át és ellátni őket enni és innivalóval egy sivatagban. Erre tényleg csak Isten volt képes.

 

Sás-tenger vagy Vörös-tenger

A Mózes második könyvében van leírva Izrael kivonulása Egyiptomból (innen is a könyv másik neve, az Exodus).

Az ismert történet szerint hatalmas itélő csodák után engedte el a fáraó a népet, de aztán Isten megkeményítette a szívét és összeszedve a hadseregének a legjavát, utánuk eredt a pusztába.

A hatszáz legjobb harci szekerét és még sok egyéb szekeret is mozgosított, hogy azzal üldözze Izrael népét.

(Károlinál hibásan van fordítva, hogy hárman-hárman voltak egy szekérben. A וְשָׁלִשִׁ֖ם itt nem hármat jelent, hanem katonai rangot, az egyiptomi hadsereg elöljárói (is) részt vettek az üldözésben. (Egyébként a következő fejezetben már Károli is harcosnak fordítja ugyanezt a szót.)

Egyetlen forrás sem támasztja alá, hogy lett volna háromszemélyes harci szekér. A legerősebb szekérben is volt egy hajtó és egy harcos. Egyébként a szekerek rettegett katonai eszközök voltak, felértek a mai páncélos járművekkel az ütközetek során.

Mivel az egyiptomiak összes szekere és a teljes egyiptomi vezetés részt vett az üldözésben és később el is pusztult, felmérhetetlen veszteséget okozott ez az egyiptomiaknak.)

Izrael csapdába került, előtte a tenger, mögötte az egyiptomi hadsereg félelmetes túlereje. A történet folytatása, hogy az Úr angyala a két tábor közé állt éjszakára, amíg Isten szét nem választotta a tengert, amin Izrael száraz lábbal ment át, az utánuk nyomuló egyiptomi hadsereg azonban belefulladt az összezáruló tengerbe. (2Mózes 14)

A kérdés az, hol történt ez az eset. A megjelölt helyekről ("Pi-Hahiróth előtt, Migdol között és a tenger között, Baál-Cefón előtt") semmit nem tudunk.

A héberben minden tavacskát is tengernek neveznek, elég csak az Újszövetségből is ismert Galileai tengerre gondolni, ami a mi Velencei tavunkkal összemérhető tó csupán, mégis a hangzatos tenger nevet viseli.

Ezért sokan gondolják úgy, hogy nem a Vörös tengert, hanem valami kis tavacskát választott ketté Isten és azon mentek át az izraeliek.

(A legelborultabb kritikusok szerint pedig egyenesen csak egy mocsaras vidékről volt szó, ahol Isten megmutatta a helyes utat, az egyiptomiak pedig elsüllyedtek a mocsárban.)

Ezen elmélet hívei a Yam Sup jelentése Sás-tenger, ami egy nem azonosított tó, vagy több kisebb tóból álló lápos vidék lehetett. Mások szerint azonban a szó jelentése Vég tenger, az a tenger, ami Egyiptom végénél van, vagyis a Vörös-tenger.

A további okoskodás helyett csak meg kell nézni a szó előfordulását a Bibliában, hiszen többször előfordul ez a kifejezés.

Az 1Kir 9:26-ban Salamon tengerjáró hajókat csináltatott a "Yam Sup" partján tengeri kereskedés céljából, ami elég nagy badarság lett volna, ha egy lápos tavacskáról lenne szó.

A Jeremiás 49:21-ben Edom romlásának hangja elhallatszott eddig a helyig. Nagyon kell akarni azt gondolni, hogy Jeremiás egy jelntéktelen, tizenkettő egy tucat lápos tavat jelölt meg, amikor arról beszélt, meddig hallatszott a kiáltás.

A víznek akkorának kellett lennie, hogy a visszazúduló viztömeg a több ezer, vagy tizezer fős egyiptomi hadsereget úgy elnyelje, hogy egy sem maradjon meg belőle.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a szóban forgó tenger a Vörös-tenger volt, mert másra nem illik rá a Biblia által adott leírás.

Mi volt az a gófer fa?

Az 1Mózes 6:14-ben Isten szólt Noénak, hogy gófer fából csináljon bárkát.

Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket [rekeszeket, kamrákat] csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kivűl szurokkal.

Ez a szó egyedül itt fordul elő a Bibliában és sokan találgatják, milyen fajtájú fa lehetett ez.

Több bibliafordítás (így a Károli is) fordítatlanul hagyja a szót, míg más fordítások ciprusfának fordítják, lévén az az egyik leggyakoribb fa a mediterrán térségben és a fája nagyon ellenálló, így alkalmas lehetett a bárka megépítésére is.

Ezzel a behelyettesítéssel több probléma is van:

– A ciprus héberül beros, többször is előfordul a Bibliában.

– Nem biztos, hogy olyan fafajtáról van szó, ami a mai napig is létezik. Nem csak egy hatalmas vízözön volt azóta, de több ezer év is eltelt, az adott fafajta nyugodtan kihalhatott Noé kora óta.

– Ha ciprussal azonosítjuk a gófer fát, akkor kimondatlanul is azt mondjuk, hogy Noé a mediterrán térségben élt, ami egyáltalán nem biztos.

Az sem biztos, hogy egyáltalán fafajtáról van szó, lévén a héber szó jelentését nem ismerjük.

Könnyen lehet, hogy olyan értelemben van szó “fafajtáról”, mint deszka, vagy gerenda.

A Septuaginta ezért szögletes gerendaként fordította a gófer fát (szögletes gerendából csinálj bárkát), a Vulgata pedig deszkaként. Ez az értelmezés legalább annyira helytálló, mint egy konkrét fafajtában való gondolkodás.

Többek szerint pedig egy impregnálási eljárásról van szó, ami által a fa kibírta az özönvizet.

A héber gófer (גֹּ֫פֶר) nagyon hasonlít leírva a héber kóferhez, ami később is előfordul a mondatban és szurkot jelent. Van olyan elmélet, hogy egyszerű másolási hibáról van szó, és a gófer fát egyszerűen szurkos fának kell érteni. (Csinálj magadnak bárkát szurkos fából…)

Akármelyik is lehet az igazság, lényeg, hogy Noé tudta, hogy miből kell bárkát építenie, így megmenekült ő és az ő házanépe.

Patmos szigete

A Jelenések könyvében található kijelentések Patmosz szigetén kapta János apostol, ahogy ezt meg is említi az első fejezet kilencedik versében.

A rómaiak gyakran használtak szigeteket börtönbüntetésüket töltő személyek fogvatartására.

Azonban nem derül ki, hogy János elítéltként volt-e Patmosz szigetén, vagy csak oda száműzték. Csak annyit említ a könyvében, hogy Jézus evangéliuma miatt volt ott. (Ekkor már igen öreg ember volt, az első század vége felé, lehet, hogy börtön helyett lett “csak” száműzetés a sorsa.)

Sőt, az is elképzelhető, hogy semmilyen büntetés alatt nem állt, hanem szándékosan vonult félre, hogy Istent keresse és megtalálja. Többek szerint így kell érteni azt, amit János mondott: ” a szigeten valék, amely Páthmósnak neveztetik, az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért.” A görög διὰ τὸν λόγον kifejezést lehet így értelmezni, hogy az Isten szavát kereste, vagyis Istentől való kijelentésre várakozott, ezért vonult félre erre a kietlen szigetre.

Ahogy rengeteg bibliai szereplő elvonult a pusztába és ott találkozott Istennel, (Pál az arábiai sivatagba, Mózes a száműzetése alatt a pusztában a csipkebokornál, Jákob a menekülése közben, stb.), igen könnyen elképzelhető, hogy János is szándékosan vonult el erre a lakatlan szigetre. Ez akkoriban teljesen bevett szokás volt, hogy az Istent kereső emberek elvonultak a Negevbe és egyéb lakatlan helyekre. Jézus is a szolgálata elkezdése előtt 40 napot töltött a Negevben böjtöléssel és utána “tért vissza a Szellem erejével”.

Ebben az értelmezésben a vers első felében említett együtt szenvedés csak János egyenrangúságát fejezi ki a többi testvérrel, nem oka vagy indoka annak, hogy miért került Patmosra.

A korai egyházatyák (Tertulliánus, Ireaneus) szerint száműzetését töltötte itt János.

patmos-island-with-yellow-arrow.gif

Maga a sziget egy nem túl nagy, 12×10 km nagyságú, elég kopár, sziklás sziget. Hogy mennyire jelentéktelen földdarab volt, az is mutatja, hogy János elmagyarázta a közelben lakó kis-ázsiaiaknak, hogy ez egy sziget. Ciprusról, Krétáról nem kellett megemlíteni, hogy “ez egy sziget”.

patmos.jpg

Fotó: patmos-island.com

A sziget most is elég kis jelentőségű, mindössze háromezren lakják.

Még érdekességképen megemlítem, hogy a használt igeidők miatt többen úgy gondolják, hogy János már nem volt ott, amikor az eseményeket leírta, hanem valószínűleg a közeli Efézusban írta meg a Jelenések könyvét.

Akárhogy is történt, szándékosan vagy büntetésből volt a szigeten, itt született a jövőről szóló egyik legfontosabb prófétai írás a Bibliában.

Ki volt Azázel?

3 Mózes 8:8 És vessen sorsot Áron a két bakra; egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért.

És áldozza meg Áron azt a bakot, amelyre az Úrért való sors esett, és készítse el azt bűnért való áldozatul. Azt a bakot pedig, amelyre az Azázelért való sors esett, állassa elevenen az Úr elé, hogy engesztelés legyen általa, és hogy elküldje azt Azázelnek a pusztába.

Az Engesztelés Napján a főpapnak két kecskebakot kellett választania, egyet az Úrnak, egyet Azázelnek. Az első bakot fel kellett áldozni, a másikat el kellett üzni a pusztába.

De vajon ki volt ez az Azázel, akinek áldozatot kellett bemutatni?

Sokak szerint ez a sátán volt, vagy egy démoni fejedelem, esetleg bukott angyal volt, azonban az furcsa lenne, ha Isten arra szólította volna fel Izraelt, hogy a sátánnak vagy egy démonistennek, bukott angyalnak mutasson be áldozatot. A Bibliában rengeteg figyelmeztetés van, hogy ezt soha ne tegyék. Ehhez a magyarázathoz egyébként az apokrif (‘elrejtett’, nem kanonikus, eredetinek nem elismert) Énok könyve adta a táptalajt.

De ki volt akkor Azázel?

A megoldás a héber nyelvben található. Héberül Azázel עֲזָאזֵל.

Ez két szó összetétele. A szó első fele עֲזָ (éz) jelentése kecskebak. A második fele אזֵל elmenni. Vagyis Azázel az maga a kecskebak, akit elküldtek. Bármennyire is népszerű a magyarázat, Isten nem arra szólította fel a főpapot, hogy idegen isteneknek és démonoknak kecskebakot áldozzon, hanem hogy a tisztátalanságot és a bűnt messze vigye a második kecskebak a nép közül, ezzel is a nép megtisztulását segítse elő.

Ezt a magyarázatot fogadta el a Septuaginta is, az Ószövetség görög fordítása, ott sem személynévként  szerepel Azázel, egyszerűen csak a bakról beszél, amelyet el kell küldeni. A Biblia latin fordítása, a Vulgata is így fordítja.

Fontos még megemlíteni, hogy bár sok fordítás itt és egyéb helyeken engesztelésről beszél, de a héberben szó nincs engesztelő áldozatról. A héber csak befedezésről, letakarásról, elrejtésről (kippur) beszél, mert ahogy a Zsidó 10:4 is mondja, a bakok és bikák vére nem tud engesztelést szerezni, mindössze csak eltakarták, befedték a bűnt. Egészen Krisztus valódi engesztelő áldozatáig a bakok és tulkok feláldozása csak eltakarták a bűnt, így hibás az engesztelés szó használata az ószövetségi áldozatok leírásánál.